Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Előszó

 

Ez minden, mi én vagyok:

Szeretet és gyűlölet. Olykor gyöngédség, néha pedig vad kegyetlenség. Kétségbeejtő  vigasztalanság és a kétségbeesettek vigasztalása. Fölényes önhittségnek tűnő magabiztosság és kishitűség. Szenvtelen közöny és boldog önfeláldozás. Folyton mardosó önvád és rengeteg töprengés azon, hogy miért vannak a dolgok úgy, ahogy, és miért inog meg az ember hite – legyen az bármibe, vagy bárkibe vetve – újra meg újra, és kerül padlóra megint és megint, ahányszor csak föltápászkodik, és ismét nekifeszül, mert mindig feltámad a remény, hogy még célba juthat, ahol tán jó dolgok várnak rá. Ám legtöbbször, mire révbe érne, már csak ürességet talál.

Tanulságok a magam és mások életéből, mások és jómagam számára, hátha még megmenthető valakinek az, ami némelyek számára talán már örökre elveszett. Kérdések, amiket bizonyára mindenki felvet olykor magában, és amelyekre nem mindig találjuk a választ.

Talán, mert nincs is mindenre válasz, vagy ha van, akkor sem biztos, hogy értjük.

Ez a könyv a naivitásig őszinte, melyet nem a legmagasabb szakmai tudás, és nem a költői rutin szült, hanem a folyton felszínre törő érzelmek. Eredetileg csupán a magam örömére írtam, de természetesen én sem vagyok mentes némi exhibicionizmustól, ezért megmutattam néhány barátomnak, ismerősömnek, majd egy idő után egyik-másik, az Internet különféle oldalairól köszönt vissza. Az általam választott címe is „Őszinte érzelem” volt. Lányom, Barbara tanácsára változtattam meg a jelenlegire. Szerinte ez jobban illik hozzám, és lehet, hogy igaza is van.

Nem képzelem azt, hogy ez egy életmű. Inkább azt gondolom, hogy az élet maga. A jó és a rossz pillanatok, melyek – mire megvénülünk ­– segítenek mindannyiunknak, a saját bölcsességünket megszerezni, de hidd el, igazán bölcs csak az lehet, aki a másoktól vett tudást is a magáévá tudja tenni.

Pillants hát bele, és talán találsz benne ezt-azt, ami hasznos lehet számodra, vagy ha nem, akkor talán felfedezel bizonyos analógiákat saját sorsoddal.

Azt hiszem, az utolsót már rég megírtam, még sincs befejezve, noha már többször is úgy éreztem, hogy elkészült. Azután mire újra rendeztem, már írtam egy újabb verset, és mindig úgy gondoltam, hogy ez is hozzá tartozik. Tán jobb is így. Most már valószínűleg addig bővül, míg ki nem esik kezemből az írószerszám, és ha azután csak egyetlen darabja is méltónak bizonyul arra, hogy túléljen engem, akkor nem volt hiábavaló az életem.

 

A szerző

 

Képgaléria