Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elégia

gustave-dore-kharon-ladikja.jpg

Gustave Doré: Kháron Ladikja

Rózsássy Tibor: Az utolsó atlantiszi

5. rész: Elégia

 

Az utolsó

 

Világom óceán mélyén már,

Nem tudtok róla semmit.

A titok megfejtése rám vár,

Nem kérdezek hát senkit.

 

A semmi partján lélekvesztő áll,

Egyetlen utasát várja.

Nincs, mi itt tarthatna már,

Vár a holt lelkek világa.

 

A csónakban csak én ülök.

Testem, lelkem hazaviszi.

Lassan-lassan elmerülök,

Én az utolsó atlantiszi.

 

Befejezetlen álmok

 

Párnámon hagyott álmaimat, ha összegyűjthetném,

álmatlan éjszakáimnak építnék belőlük álmokat,

Mielőtt elemészti őket a feketén tátongó kárhozat.

 

Megtölteném velük légváram üres szobáit,

gonoszul hozzájuk zárnám az álmatlan éjeket,

S azt kiáltanám: álmodj hát nélkülem szépeket.

 

És el nem álmodott álmaim, mint befejezetlen torzók­

várnák, hogy álmodjak nekik bármilyen folytatást,

Ahogyan halálraítélt várja a megváltó, utolsó sorscsapást.

 

Azután együtt álmodnánk végre boldog megnyugvásban,

és megint hinnék az álmaimban, mert nem hazudnának soha,

És újra hinnék a sorsban, mert hinném, hogy nem lesz mostoha.

 

Elmulasztott esély

 

Tán az előző is én lehettem volna,

De a következő biztosan én leszek.

Mert nem kezdhetem újra, meg újra

Ezt a nyomorult, kibaszott életet.

 

Egyszer élek csupán és nem tudom, meddig.

Lehet, hogy száz évig, vagy csak jövő keddig?

Miközben azt vártam, hogy ti felfedeztek,

A hétköznap gondjai lassan eltemettek.

 

Egész életemben nem alkottam semmit,

Bár ez rajtam kívül nem érdekelt senkit.

Bugyuta reménnyel vártam a csodát,

Mígnem elém lopták az utolsó vacsorát.

 

Tudod-e a választ?

 

Mondd, tudod-e majd a kérdésre választ:

Hogy a halál engem mért előtted választ?

S mondd hol az igazság, ha neked kell menned?

Hisz minden miért élek ott lakik tebenned.

 

Mondd, mi jut annak, ki életben marad,

De a halál tőle minden mást elragad?

Mondd, miért múlik el a szép közös élet?

Nem az elmúlástól, a rút magánytól félek.

 

Mondd, szerinted bűn-e társad után menni,

Ha nem akarsz mást, mint ott is vele lenni?

Mondd, meddig tarthat az örök szerelem?

S végtelen-e tényleg a világegyetem?

 

Mondd, tovább élhet-e test nélkül a lélek?

Vagy a romlandó hús nem csupán egy kéreg.

Mondd, mért tesznek fejfát a sírgödrök mellé,

Ha a test csak anyag, s a lélek tesz emberré?

 

Mondd, kell-e megváltás annak ki bűntelen,

De öngyilkosság jár a fejében szüntelen?.......

 

Ha a halál engem teelőtted választ,

Mondd, fogod-e tudni ezekre a választ?

 

Ösvény

 

Halott virágösvényeken vezet az út.

Előtted végtelen, vaksötét alagút.

Hol egykor pompázott millió szál virág,

Most feketébe fordult az egész világ.

 

Éhes hiénák az élő koncra várnak,

De ezen az úton csak a holtak járnak.

Éles fogaikkal nyers húsodba marnak

Ne kergesd el őket, csak enni akarnak!

 

Elözvegyült lelked pillekönnyű fátyol.

Egyre messzebb lebeg a zajos világtól.

Minden hiúságtól megtisztulva, békén,

Látod a fehér fényt az alagút végén….

 

Új utakra indulsz, semmi sem tart vissza,

Csillagpor lényedet az éter beissza.

Megrezdül most a csend, félhomály vesz körül.

Látomás volt csupán? Ébredj fel, s kiderül.

 

Álmok

(szilánkok)

I.

Lassan elfogynak az álmok, pedig álmodni kell.

Mert álmok nélkül az élet fénye alszik el.

Mert álmok nélkül hidd el, csak a fény aludna el.

 

II.

Álmomban néha tudom, mit kell tennem,

S mire felébredek, mindig elfelejtem,

Pedig a megoldás ott rejtőzik bennem.

 

III.

Van egy nap-nap után visszatérő álmom.

Apámat látom egy vértől mocskos ágyon.

Vad folyamként ömlik elátkozott vére,

S egy hóhér eközben csuklyát húz fejére.

 

Lerántom a leplet, én nézek vissza rám,

Tükör előtt állok, én vagyok az apám.

 

IV.

Ha olykor vad, rémítő horrorból riadok

verejtékben úszva,

Tündérem lassú pihegése nyugodt álomba

ringat vissza.

 

Elégia

 

Véget ér lassan regényem,

Csalódások sora volt életem.

Feladtam összes erényem,

Beteljesül baljós végzetem.

 

Háborgó lelkemet százszor megvérezték,

S ha begyógyult, újra s újra megsebeztek.

A veszettek kínját, mások nem értették,

S a veszett ebnek csak koncot vetettek.

 

Mint hamvából támadt főnix madár,

Ki régi életét kezdi új reménnyel.

Oly kívánatos számomra a halál,

Élednék bár újra, boldog szenvedéllyel!

 

Búcsú

 

Hideg holdfényben fürdő ezüstfolyó,

Mint megannyi hömpölygő üveggolyó.

Fölötte karcsún átívelő híd,

Utolsó utamra hív.

 

Adj békét Uram!

 

 

Adj békét Uram, adj békét nekem!

Őrült világodban helyemet nem lelem.

Adj békét Uram, adj békét nekem!

Mielőtt helyetted én magam megteszem.

 

Adj békét Uram, csak Te tudod senki más,

Hogy agyamat szétrágja a rothadás.

Adj békét Uram, nem kell több kifogás!

Hisz egyre többször hallik a sátáni vihogás.

 

Adj békét Uram, mert már nem érdekel,

Hogy bűnözők üdvéért ártatlan térdepel.

Adj békét Uram, mert szembeszállok veled.

S mivel csak egy vagyok, egy halálom lehet

 

Adj békét Uram, és ne hagyj egyedül,

Ha testem porhüvelye jobb létre szenderül.

Adj békét Uram, adj békét nekem!

Mielőtt békémet én magam elveszem.

 

Adj békét Uram és vigaszt, ha nem leszek,

Mindazok számára kik sírnak, ha elmegyek.

Adj békét Uram és fogadd be lelkemet,

S adj békét majd annak, ki engem eltemet.

 

Hagyjatok

 

Hagyjatok békén, nem akarok élni!

Nem akarok folyton az élettől félni!

Nem akarok többé hiú reményt!

Nem mutatok többé hazug erényt.

 

Hagyjatok békén, nem akarok szépet!

Ne fessetek rólam idilli képet!

Ne keltsetek bennem vak reményt!

Nem folytatom tovább a hazug regényt

 

Hagyjatok békén, ne keressetek!

Ne vigasztaljatok, ne szeressetek!

Ne mutasson utat, ki jó felé halad!

Nem bírom tovább az akadályokat.

 

Hagyjatok békén, nem akarok élni!

Hagyjatok békén, nem akarok félni!

Hagyjatok békén, ne keressetek!

Hagyjatok békén, ne szeressetek!

 

Nihil

 

Tollam megáradt patakjával,

lelkem könnyűit papírra sírom.

Mi ott marad helyén holt meder, kiszáradt folyó,

Kút mellé dobott rozsdás veder, szétázott papírhajó.

 

Hitem romjain bénultan kuporgok,

egyre jobban összehúz a félelem.

Szabadulnék, de minden hiába,

a semmi nem vezet semmilyen irányba.

S én folyton ugyanazt kérdezem:

Lehet, hogy nem is létezem?

 

Minap a kertben egy veréb ugrált a fa alatt.

Felelgetve csicseregtek a madarak,

s bennem a boldogság kacagásig dagadt.

Száz év keserv után egy boldog pillanat.

De a helyén újra az öngyűlölet maradt,

s néhány követelő gyilkos szó:

 

Már semmire sem vagy jó.

 

Jelenés

 

Angyal hajtotta vállamra fejét.

Fülembe súgta: ha akarod, elég.

Hideg kezét lázas homlokomra tette,

S hívogató hangját agyamba rejtette.

 

S csak vártam, vártam a hatást,

Mint aggszűz várja a beavatást,

S rájöttem akkor: törékeny én,

Csak ennyi jutott, ez volt enyém.

 

Zsarolás

 

Istenem akkor mutasd meg magad,

Amikor minden kötelék elszakad!

Amikor a mélység fölött már nincs hatalmam,

S őrült önmagam tesz erőszakot rajtam,

 

Ments meg gyilkosomtól, ha kellek,

S én ezer dalomban megénekellek!

Ments meg, ha nem is kellek, hogy jót tehess,

Hogy egyszer az életben Isten lehess.

 

Vagy ne tedd! De áldozatom kivérzett teste,

Megkísérti álmod minden este, míg élsz.

Hát jobb, ha örök életet nem remélsz.

 

Mert nyugalmam míg nem találom,

A te szemedre sem jön álom, mert hiszem,

Hogy álmodat végleg magammal viszem.

 

De jó lett volna!

 

Ejh’ de jó lett volna bölcsülten születni,

Bölcsességem által bölcseket követni,

Bölcseknek köveit zsebembe rejteni,

A jövő titkait előre sejteni,

A múlt rejtelmeit mindig megfejteni,

S mindent ami meddő, teherbe ejteni.

Ejh’ de jó lett volna!

 

Mesélni rám hagyott ezeréves múltat,

Melynek képei egy cseppet sem fakultak.

Jó ügyért harcolni minden lázadásban,

Gyermek helyett halni zúgó áradásban,

Angyalok közt állni a nagy számadásban,

S hinni, hogy bízhatok a föltámadásban,

Ejh’ de jó lenne!

 

Vagy tudnék legalább önmagamnak élni,

Nem pedig önmagam haragjától félni.

Nem törődni azzal, mi múlik a rangon.

S nem arra gondolni, mit kell azért adnom,

Hogy a síron túl se haljon el a hangom,

S hogy a súlyos önvád végre békén hagyjon.

Ejh’ de jó volna!

 

Bár tudnám mit kéne magammal vinnem,

Ha egykor hirtelen távoznom kell innen?

Maradni is nehéz, elmenni se könnyebb.

Hullattok-e vajon bús-keserű könnyet,

Ha olvastok néha keserédes könyvet,

Mikor az ünnepek már nélkülem jönnek?

Ejh’ bár sose volna!

 

Sír helyett

 

Urnába rejtett földi maradvány,

Nem hordoz többé emberi arcot.

Utánam, nem marad hősi faragvány,

Nem vívtam véres nemzeti harcot.

 

Porrá lett testem mossa esővíz,

Legyen a földé mit belőle vettek.

Emlékül hagyom, mit agyad megőriz,

Az hal meg csupán, kit végleg feledtek.

 

Mert ennyit ér az élet


Akkor vigyen el a halál,

Amikor védtelenül talál.

Amikor szépet álmodom,

Amiben nincsen fájdalom.


Csak a mennyek vakító fénye,

Csak őseimnek csillagösvénye.

Csak Jóanyám szelíd hangja,

Csak gyermekeim tárt karja.

 

Csak egy őszinte érzelem,

Csak egy kéktiszta szerelem,

Csak néhány boldog emlék,

Csak egy-egy pillanatkép.


Csak ennyit szeretnék vinni!

Csak ennyi szeretnék lenni!

Csak ennyi, amit kérek.

Mert ennyit ér az élet.

 

Vakrepülés

 

Szárnyaszegett vakrepülésben faltól-falig csapongok,

S mint elátkozott, süket denevér rémülten jajongok.

Bár nyűtt testem még vívja szélmalom harcát,

A halál megmutatta rút, rothadó arcát.

 

A korhadt gerendák recsegnek-ropognak,

S a lehullt darabok lelkemre potyognak.

Már hiába minden. Már késő a bánat.

Úgy döntött az Isten, nekem nincs bocsánat.

 

Úgy, ahogy. De még élek.

Nem a betegségtől, önmagamtól félek.

Nem a pusztulástól, az elmúlástól félek.

Nem a válaszoktól, a kérdésektől félek.

 

Mert ölni tud a kérdés, mire válasz nincsen,

S van, mit nem vehetsz meg semekkora kincsen.

S van, mit megvehetnél s már értelme nincsen.

S van, mit nem láthatsz meg, mert már időd sincsen.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.