Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Töprengések és tanulságok

brueghel-babel-tornya.jpg

Pieter Bruegel: Bábel tornya

Rózsássy Tibor: Az utolsó atlantiszi

2. rész: Töprengések és tanulságok

 

Lecke

 

Látod, elérted hát a kort,

Minek súlya alatt hátad már meghajolt.

Rájöttél, hogy álmaid mindvégig hazudtak,

S kik nappal hazudtak, éjjel azért jól aludtak.

 

Már nem ígérsz senkinek semmit,

S azon töprengsz, miért küzdöttél ennyit,

Ha még most is alul vagy.

 

Azt hitted szereztél barátokat,

S adtál, – ha nem is kértek – tanácsokat,

S idéztétek együtt a boldog, közös múltat,

De a kötések lassan meglazultak.

 

S már nem tudsz szeretni senkit,

S azon töprengsz, miért csalódtál ennyit,

De a leckét megtanultad.

 

Apámnak

 

Hat éves vagy talán annyi sem voltam,

Álltam melletted s a kezedet fogtam.

Boldogan és büszkén néztem föl rád,

Tudtam, megvédenél akárki bánt.

 

Példaként álltál mindig előttem,

S a hibáidtól is csak erősebb lettem.

Megsebezted néha gyermek lelkemet,

De átéltem veled boldog perceket.

 

Hittem mit hittél s örültem, ha adtál,

Nehéz volt sorsod, de ember maradtál.

S bár a halál tőlem már elragadott,

Nálad többet nekem senki sem adhatott.

 

Küzdelem

 

Ha senki sem ismeri érzéseid,

– S válasz nélkül maradnak kérdéseid,

Ha becsukott szemmel múltad bámulod,

– S ami szép volt benne pénzért árulod,

Ha kedvesed csókja sem gyógyír többé,

– S úgy érzed életed szétfoszlott köddé

Ha gyermekedben sem látod önmagad,

– S azt hiszed, utánad semmi sem marad,

Ha te is túl vagy már életed delén,

– S nem lettél gazdag, de voltál már szegény,

Ha olykor bizonytalanok a lépéseid,

– S folyton gyarapodnak kétségeid,

 

Jusson eszedbe mit Madách leírt már:

 

„Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!"

 

Őseim üzenete

 

Olykor temetők csöndjére vágyom,

Holtakkal osztozni föld-hideg magányon.

 

S bár az idő már elmosta nagyapám arcát,

De néha felhőalakban rám szegezi tekintetét,

 

S én hallgatom, mit mond,

Míg szelek szárnyán vitorlát bont,

 

Hogy tovább vívja az istenek harcát.

Míg valamikor rám tör megint e kép.

 

Genezis

 

Haragom mint tenger, mikor zúg az árja.

Dühösen születtem erre a világra.

Bár maradtam volna még burokba rejtve,

A világot langyos édenkertnek sejtve!

 

De kivetett magából féltő anyám méhe,

Hiába vágytam még teste melegére.

Úgy hallgattam volna szíve dobogását,

Mint erdők hűsvizű csermely csobogását.

 

De jöttek a hófehér ismeretlen lények,

Szemembe villantak a vakító fények,

Elvágták a zsinórt, mi anyámhoz kötött,

S én jajdultam sebzetten a kezük között…

 

Kicsi anyám teste egyre messzebb került,

Kapaszkodtam volna, jaj de nem sikerült.

Elraboltak tőle kegyetlen űrlények,

Mert ezen a bolygón így lehet új élet.

 

Ragyogás

 

Kergesd el anyám a rosszat,

Ahogy gyermekkoromban szoktad!

Féltő szárnyaidat terjeszd fölém,

Hogy ismét boldogan álmodhassak én.

 

Már csak te vagy nekem ki akkor is szeret,

Ha az egész világ elhagy engemet.

Simítsd el ráncaim drága Édesanyám,

S a boldog gyermekkort ragyogd vissza rám!

 

Reményvesztetten

 

Érezted valaha, hogy erőd elfogyott?

Kopár senki földjén reményed elhagyott.

Kértél e másoktól másokért hiába?

S haragudtál ezért az egész világra.

 

Álmodtál olyat, hogy kőfal vesz körül?

Áttörnél rajta, de sehogy sem sikerül.

Kövek börtönéből kinyújtanád kezed,

De nincs senki, aki segíthetne neked.

 

Kérte már haldokló, hogy mentsd meg életét?

És te tehetetlenül csak fogtad kezét.

Adtál-e apádnak amennyit adhattál?

Pedig mi minden volt mit csak tőle kaptál.

 

Születésnapomra

 

A múltból jöttem én is, mint bárki más,

Születésemkor mondtak értem imát.

Nem lett belőlem jó keresztény lélek,

Bűnbocsánatot így hát nem is kérek.

 

Éltem, ahogy éltem, hittelen reménnyel,

Nem szálltam szembe számtalan veszéllyel.

Lehettem volna az, aki nem lettem,

De az évek lassan elszálltak felettem.

 

Születésnapból több volt, mint még lehet.

Nem élhetek én sem örök életet.

Sorsodnak úgysem tudsz elébe menni,

Az hát a kérdés: „Lenni vagy nem lenni?"

 

Kétes egzisztencia

 

Az élet megpróbált bánatban, örömben.

Homokórám pereg, több van már lenn, mint fenn.

Van mi végképp elmúlt (szerelmek, életek),

Nem kerülheti el senki a végzetet.

 

Nem értem el semmit, vagy épp csak valamit,

Ritkán fogadtam meg Jóapám szavait.

Nem kértem sohasem, (nem vitt rá a lélek),

Adjon, aki szeret, úgyis ha nem kérek.

 

Tisztességből, példát próbáltam mutatni,

Másoké hová lett?... Nem győzöm kutatni.

Farkasok közt bárány, nem lesz példaadó,

Prédának rendelte az evolúció.

 

Vívódás

 

Senki sem ismeri fájó lelkemet,

Dobozba zártam, ne lásd, hogy szenvedek.

Megosztanám veled, mert nekem túl sok,

Félek, nem találnád hozzá a kulcsot.

 

Belül van a kulcsa, magamra zártam,

Kinyitni sem tudom túl soká vártam.

Ha feszegetnéd, felpattanna mégis,

Lelkem kicsordulna, sírhatnék én is.

 

Zokogva öledbe hajtanám fejem,

S tán úgy érezném megtaláltam helyem.

Itt ülök s várlak, rozsdás kulcs kezemben,

Felszáradt könnyem nem csillog szememben.

 

 Fohász

 

Kiűzettem a paradicsomból, pedig jó voltam.

Éltem az életem szépen, szerényen.

A tiltott gyümölcsöt sohasem kóstoltam,

De mások bűnéért fizettem keményen.

 

Alkottam volna, mint annyian mások,

De küzdenem kellett a puszta létért.

A sors mindannyiszor porig alázott,

Ha munkámtól nem görnyedtem hétrét.

 

Sohasem érdekelt mit gondolnak rólam,

Magam erejéből csak ilyen lehettem.

Isten, ha úgy érzed, hogy hozzád szóltam,

Te mentsd meg lelkem helyettem!

 

Bosszú

 

Pusztítás borítja a világot.

Dobj a gödörbe egy szál virágot!

Halott gyermekeid széttört teste,

Aratott a halál tegnap este.

 

Szeretteid nem térhetnek vissza,

Vérüket az öreg föld beissza.

Bosszút állt a kifosztott természet,

Egyben vette vissza az egészet.

 

(A 2005-ös szökőár áldozatainak emlékére.)

 

Ítélet

 

Leszakítottam egy gyönyörű virágot,

Hogy szobámba vigyem vele a világot.

Gondoskodtam róla, friss vízbe raktam,

S halálos sebével magára hagytam.

 

Tegnapért síró leszakított virág,

Kicsiny szobává zsugorodott világ,

Pohárnyi vízben elfogyó élet,

Végrehajtatott a halálos ítélet.

 

Ragadozó

 

Kicsiny vagyok, mint parányi gyertya lángja,

De elmém, mint üstökös ragyog fejemben.

Fenyegetőn pislog az egész világra,

Bár apró fényököl csak sötét veremben.

 

Légy óvatos! A tigris most dorombol,

De vérszomja eközben egyre hízik.

A tűz feltör a haldokló koromból,

S áldozattá lesz, aki benne bízik.

 

Vallomás

 

Tudom, nem vagyok jó fiú,

Hisz annyi fájdalmat okoztam,

S ha lehet, még azt is fokoztam,

S bocsánatot kérni, voltam túl hiú.

 

Tudom, nem vagyok jó férj,

Hisz nem hordoztalak tenyeremen,

De élhettél szegényes kenyeremen,

Mégis követeltem, hogy hűséget ígérj.

 

Tudom, jó apa sem vagyok,

Hisz mindig túl sokat kértem,

S hogy az is kevés lesz attól féltem,

És más utat járni sohasem hagyok.

 

Tudom, jó barát sem vagyok,

Hisz magamból túl sokat adok,

És sosem elég mit cserébe kapok,

Mert a mindenért, mindent akarok.

 

De hiszem, hogy jó ember vagyok,

Mert hozzám bújhattál, ha féltél,

Adtam, ha mástól hiába kértél,

S veled sírtam, ha reményed elhagyott.

 

Még egy fohász

 

Nézz le gyermekedre hatalmas Isten!

Ne mondd, hogy mindenki magán segítsen!

Magam is sokszor segítettem máson,

Pedig nekem nem is ez a hivatásom.

 

Vagy tiszta lélekkel csak úgy állhatok eléd,

Ha most nem vagyok több, mint nyomorult cseléd?

Nem kérek tőled gazdagságot, kincset,

De engedj küzdeni, hogy magamon segítsek.

 

Kiáltvány

 

Álmos büszke népe mit cselekednél?

Saját testvérednek gyilkosa lennél?

Vérét ontanád egy másik magyarnak,

S vakon tennéd, mit uraid akarnak?

 

Ébredj fel nép, nyisd ki szemed!

Lásd meg végre, mi vette el eszed!

Tedd, mit tenned kell! Rázd le láncodat!

Mielőtt túl nagy lesz az áldozat.

 

A hatalom célja maga a hatalom.

Nem számít, ki fekszik a ravatalon.

Zsarnok kezében csak eszköz a nép,

Tiéd a veszteség, ő mossa kezét.

 

Hit

 

Szeretnék újból fiatal lenni!

A boldogulásért mindent megtenni.

Nem siránkozni, csak menni-menni.

Nem félni attól, hogy nem lesz mit enni.

 

Nehéz harcokat sikerrel megvívni,

Testem erejével nagy súlyokat bírni.

Fáradt szemeimből örömkönnyet sírni,

A boldog percekről jó könyveket írni,

 

Töretlen hittel csak magamban bízni,

Bármit megenni és semmitől se hízni,

Boldog önfeledten naplementét nézni,

Pohárnyi jó borral mindezt megtetézni.

 

Szeretném, ha az út elején tartanék,

Vagy ha a végére is maradna tartalék.

Mert van még mit tennem, de kell a hit,

Mert hiszem, hogy nem hiába élek itt.

 

Merénylet

 

Tudod, most csalódott vagyok.

A mindenért, mindent akarok.

Túlcsordul a keserűség bennem,

Innen, már nélküled kell mennem.

 

Azt hittem, együtt másszuk meg a hegyet,

Úgy éreztem, kell, hogy a barátod legyek.

Azt gondoltam, köztünk nem lehetnek falak,

Nem hittem, hogy végül csak gyűlölet marad.

 

Kincseket adtál el maréknyi semmiért,

De még nem tudod, mit kaptál, s mennyiért.

Hiába szórtál rám halálos átkokat,

A Te osztályrészedül maradt a kárhozat.

 

Százszor megöltél, én mégis élek,

Bár csak hálni jár belém a lélek.

Százszor, ezerszer megölted magad,

De ki a kést adta, most is szabad.

 

Barátságunk, csupán temetetlen múlt,

Eltemetem majd, ha eléggé megfakult.

Gonoszok ármánya keresztre feszített.

Mondd, érzed e már, hogy ki, mit veszített?

 

Útravaló

 

Amikor az ember megélt már húsz évet,

S tisztázott magában számtalan kétséget,

Azt gondolja, most már túl van a nehezén,

Pedig csak akkor van az élet kezdetén.

 

Glória

 

Nem vagyok bánatos csak szomorú,

Fejemen töviskoszorú.

Alázzátok meg gyönge testemet,

Hogy felemelhessétek lelkemet!

 

Adjatok keresztet, mit cipelhetek,

S háromszor tagadjatok meg engemet!

Testembe verjetek szegeket,

S nézzétek, hogyan szenvedek!

 

Bűnötök, ha egekig kiált,

Értetek mondok majd imát.

Végül, ha mindent jól teszek,

Remélem, Apám mellé ülhetek!

 

Képek

 

Mint ingoványra épült kártyavár,

Úgy fullad tengerbe a napsugár.

Tested kivetült árnyéka,

Éjjeli fények játéka.

 

Egyre mélyebbre kúszik a sötét,

Érzed a fáraók leheletét.

Gyönyörű csillagos az ég,

Afrikaillat száll feléd.

 

Büszke beduinok hagyománya,

Utcakölykök sovány lakomája,

Koldustól kapott virág,

Sivatagba veszett világ.

 

Menny és pokol

 

A Jóisten nem old meg semmiféle gondot,

Adott akaratot, legyen ez épp elég.

Ha néha mégis vet egy-egy kisebb koncot,

A keselyűk úgyis elmarják a felét.

Elmardossák bizony, s van, hogy az sem elég.

 

Életed többnyire bankok kénye-kegye,

Hitelből tengő, haszontalan semmi.

Persze csábító az „Istenek hegye”

De hogy odajuthass, pokolra kell menni.

A mennyországért bizony pokolra kell menni.

 

Mélyen van az Ördög, magasan az Isten,

Egyikük sem fog kezet nyújtani.

De ki mélyre ás, hagyják, hogy magán segítsen,

Ám a gödör mélyén máglyát kell gyújtani.

Hogy éghess a pokolban, máglyát kell gyújtani.

 

Nagy tüzet kell rakni, hogy az Úr meglássa,

Vulkánt, amiben fürödhet a Sátán.

Akkor magához vesz, felvisz a padlásra,

S a menny kapujáig az Ördög visz a hátán.

Mert így dolgozik titkon össze Isten és a Sátán.

 

 

Hová lett?

 

Arcomba az évek mély barázdát martak.

Hová lettek a nők, kik engem akartak?

Hová lett a szépség, a hamvas ifjúság?

Hányszor hallhatom még a tavasz himnuszát?

 

Hányszor támad remény és hamvad el újra?

Mintha követ dobnál feneketlen kútba.

Mintha búzát vetnél kikövezett útra.

Mintha emlékeznél eltemetett múltra.

 

Szememből az idő a csillagfényt kimarta.

Öreg lett a sok nő ki látni akarta.

Hamvas ifjúságból, havas ősz lett fejem,

S ez is kevés volt, hogy megtaláljam helyem.

 

Életösztön

 

Gyárkémény szagú ködös őszi hajnal,

Olcsó utcalány festett vörös hajjal,

Fél ötkor nyitó külvárosi kocsma,

Hajléktalanok járdán hagyott mocska.

 

Szánalmasan szörnyű, szűkös szerénység.

Szúrósan szagló, szomorú szegénység,

Dolgozni nem tud, ­vagy talán nem akar­,

Hogy éhen ne haljon, annyit összekapar.

 

Nyugatról levetett bálás ruhában,

- vagy amit talált egy „luxus" kukában-

Tegnapról hagyott maradékát eszi,

A „príma" kannás bort diszkontban veszi.

 

Tükörbe már nem néz, minek is tenné,

Úgysem emlékezne mikor lett ilyenné.

Aki azelőtt volt, az valaki más,

Nem mond már semmit a hovatartozás.

 

Felrémlik néha egy gondtalan élet,

De tudja jól, hogy ő már nem remélhet.

Egyetlen célja a puszta üres lét,

Nem adja olcsón, mégsem az életét.

 

 

Leltár

(Egy barátom emlékére)

 

Lesz-e híd, amin még átmehetsz?

Vagy neked már csak félútig vezet?

Lesz-e társad, ki félútról visszahív?

Vagy köztetek már felégett a híd?

 

Lesz-e barátod, ki jön, ha nem is hívod,

Mikor magad ellen sorsodat kihívod?

Vagy nem maradt semmi, mi még tiéd lehet,

Hogy ily fiatalon eldobd az életet?

 

Elkészült a leltár? Nem hagytál ki semmit?

Vagy tán úgy gondoltad, nem érdekel senkit?

Nem törődtél vele, hogy reánk mi marad…..

Keserű önvád, mardosó bűntudat.

 

Tündérmese

 

Néha, amikor a rossz álmoktól félek,

Becsukott szemmel magamnak mesélek.

Becsukott szemmel magamnak mesélek,

Anyámtól örökölt szép tündérmeséket.

 

Látom, ahogyan földre száll egy angyal,

S palástot nyújt felém, átszőve arannyal.

Palástot nyújt felém, átszőve arannyal,

S mondá – visszakérem, mikor jő a hajnal –

 

Rengeteg az időm, messze még a reggel,

Vár rám egy táltos ló, színezüst nyereggel.

Vár rám egy táltos ló, színezüst a nyerge,

Gondolat repíti az elképzelt helyre.

 

Mire kimondanám, már egy bálban vagyok,

Táncoló forgatag, mind szépek s boldogok.

Táncoló forgatag, szépek és boldogok,

Közéjük tartozni, ej’ be csodás dolog.

 

Fényárban úszó szép tündér királyság,

Hol nyomban teljesül az összes kívánság.

Hol nyomban teljesül minden, mit szeretnék,

Bárcsak Tündérország királya lehetnék!

 

Épp háromszáz éves, tündérek királya,

Ennyi idős korban a nyugdíj rég kijárna.

Ennyi idő után, bár nyugalomra vágyna,

Senki sem akadt még, ki trónját elkívánja.

 

Mostantól én vagyok az új Tündérkirály,

Minden engem illet, mi királynak kijár,

Minden engem illet, mi kijár a királynak….

Enyém lett a gondja az egész világnak.

 

Elkívántam trónját az öreg királynak,

Vele kaptam gondját e cudar világnak.

Vele kaptam gondját – ó ha tudtam volna –

Ej, dehogy ülök föl, én arra a lóra.

 

Ej, nem ilyen lovat kívántam volna én,

Bárcsak tudtam volna már a legelején.

Bárcsak tudtam volna, de késő a bánat,

Bárcsak levethetném színarany ruhámat.

 

Bárcsak reggel lenne, s jönne az angyal,

De tündérországban csak ritkán van hajnal.

Tündérországban egy nap, egy esztendő,

Nem segíthet tehát, a telesírt zsebkendő.

 

Sok itt a teendő, sok a világ gondja,

Az én bajomat pedig, az idő megoldja.

Az én bajomat talán megoldja az idő,

De miért nem lakhat jól minden éhező?

 

Mért nem kaphat oltást, az afrikai gyerek?

Mért kellenek folyton még újabb fegyverek?

Mért kellenek folyton újabb hazugságok?

Mért nem lehet jobbá tenni a világot?.....

 

Csak teszem a dolgom és észre sem veszem,

Világ gondjaitól, hogy megőszült fejem.

Világnak gondjától egészen ősz lettem,

De mi tőlem tellett, én mindent megtettem.

 

Eljött a pirkadat s lenne még mit tenni,

Kitelt az esztendő, nem jutott csak ennyi.

Kitelt az esztendő s tán jól végeztem dolgom.

Csak azt a sok jajszót ne hallanám folyton!

 

Csak ne látnám mindig a sok gyermekhalált,

Vagy látnám azt, ki erre megoldást talált.

Vagy látnám azt, ki erre megoldást keres,

Valaki azt mondta: Ne háborúzz, szeress!.....

 

Értem jött az angyal, úgy ahogy ígérte,

De nem jött egyedül, egy tündér kísérte.

Nem egyedül jött el, vele jött az anyám,

S hogy tündér volt ő is, láttam az ősz haján.

 

Válaszút

 

Mondd, milyen világot teremtett az ember?

Hol mindent eláraszt a hazugságtenger,

Hol békeharcosok háborúkba vesznek,

És háborús hősök békében elesnek.
 

S bár mindenki belelát mások életébe,

Senkit nem érdekel senki szenvedése,

Hol az éhezőkről csak reklámok mennek,

,,Fizess be pár garast, s letudtad a terhet!"


Mert senki sem olvas, csak felvillanó képet,

S a fontos dolgokból semmit sem ért meg.

S a reménytelenségbe belevész az erény,

S az embertelenségben odalesz a remény.
 

Mondd, milyen mába születtünk tegnap,

S szebb világ lesz-e a ma holnapja egy nap?

Vagy végül kiirtunk mindent, mi emberi,

S a pokol - miben élünk - a világot elnyeli.

 

Töprengés

 

Mondd, ígér-e szépet, jót a holnap?

S ígér-e vajon holnapot a mád?

Hisz ki tudja lesz-e annyi új nap,

Hogy ne sirasson el az anyád?


Mondd, rejt-e még titkokat az éj?

S jelenti-e még a világot a kedves?

Vagy nem maradt csak a puszta kéj,

S már réges-rég nem vagy szerelmes?


Mondd, a becsületben hiszel-e még?

S adja-e még valaki a szavát?

Vagy csak szótári szó a tisztesség,

S a világban se társ, se barát?


Mondd, tudod-e még mi a tisztelet?

S tudsz-e még tisztelni másokat?

Vagy neked is a pénz lett az istened,

S nem érdekel már a kárhozat?


Mondd, ki látta mit gyehennának hívnak?

S az-e a poklok-pokla egyáltalán?

Vagy az, hol a csecsemők száraz könnyet sírva,

Csöndben éhen halnak egymásután?


Mondd ki ha tudod, s ne hallgass némán,

Ha bármi rosszra tudod a jó választ!

Tedd meg amit tehetsz, s ne bízd másra bénán,

Mert az a másik, talán rosszul választ.

 

Átkelés

 

Létezett valaha egy tökéletes világ,

Hol istenek hallgattak angyali imát,

Hol Hedonnak hódolt minden ember,

Ahol édesvizet árasztott a tenger.

 

Dolguk nem akadt, amit kértek, kaptak.

Egy lakoma után egy másikat csaptak.

Oltáraik elé már sosem térdepeltek,

Vidáman daloltak, folyvást énekeltek.


- Elég volt! - szólt Zeusz. Pálcájával intett,

S hatalmas kezével a vizekbe sót hintett.

A szomjúság átkát bocsátotta rájuk,

Vizes sivataggá lett csodás világuk.


Síri csend honol már Atlantisz fölött,

Az utolsó angyal is az égbe költözött.

Dolga végezetlen, mindent odahagyva,

Nem érdekelte már az emberek holnapja.


Akik megmaradtak - reménytelen lelkek-

A zavaros vízen át most mind útra keltek.

A ladikban a helyek zsúfolásig teltek,

Kharón vámot szedett, ők csak énekeltek.


Ki nem fért be elsőre, azért visszafordult,

Mindenki fizetett, a sok obulus tódult.

Átsuhant a ladik a ködbeburkolt partra,

Ki a mélybe nézett, egy hárpia elmarta.


A város kapujában tűz égett a vízen,

A révész egy őrrel Hádésznak beizen.

Megnyílik a folyó, elenyész a láng,

A tömeg beözönlik a nyitott kapun át.

 

Újra zúg a folyam, fellobban a tűz,

Nem menekülhet sem vitéz, sem szűz.

Az izzó gyehenna mindent elemészt,

A sötét semmivel, végül mind szembenéz.

 

Testetlen bolyongó, háborodott lelkek,

Szép Perszephonénak egy dalt énekelnek.

Míg keserű daluk felszáll az erkélyre,

Elkárhozott lelkük lebukik a mélybe,


Velük Atlantiszt is elnyelte a tenger,

Partjait azóta nem láthatja ember.

De kik elhajóznak a város felett,

Most is hallhatják a felszálló éneket.


Mikor a csillagok eltűnnek az égről,

Szomorú dallam tör elő a mélyből.

Bús-keserű bordal életről, halálról

És kiborult sóról, az Úr asztaláról.

 

Ady Endre siratja népét

 

Magóg gyermekei vagyunk mind,

kiket elhagytak az istenek.

Céltalan vándorlunk újra s megint,

mint, kinek rokonai sincsenek.

 

Hol vannak már a büszke hősök,

kiktől Európa megremegett?

Mára csak virtuális ismerősök

állítanak honlap hadsereget.

 

Hol van, ki megfújja kürtjét,

és leomlanak a kőfalak?

Ma masíroznak a náci csürhék,

s a ,,nagyúr" szerint minden jól halad.

 

Mélyen alszik most emberben az ember,

s közben a lelkét ellopják ravaszul.

Csöndben siratja népét Ady Endre,

sírjában vergődik a vak Vazul.

 

Fohász az éhezőkért

 

Mondd Uram, láttál már éhezőket?

Vagy fentről nem látsz csak zöld mezőket,

kék tavakat, s nem is találsz rá szavakat,

mily szép mit teremtettél nekünk,

hogy mind-mind boldogok legyünk?

De míg a világ egyik felén túl kövérre híznak,

amott, a csontvázak a gyors halálban bíznak,

mert sosem szűnik a fájdalom, mit az éhség

okoz, s a kínzó szomjúság csak tovább fokoz.

Hol a haldoklóhoz nem hívnak sem orvost,

sem papot, s a legtöbb csecsemő nem él csak

pár napot sírva, s pőrén temetik egy jeltelen sírba,

s már nem is siratja senki, hisz az anyjának sem

volt mit enni, hát nem is fakadt teje, de nem fáj

ezért a gazdagok feje, mert földjükben nincs olaj,

gyémánt, vagy bármilyen kincs mit elvehet a

világ, hát elmondok értük egy imát csöndben,

miközben úszik a szemem a keserű könnyben:

 

Uram, Tebenned bízom. Kísérd át őket a hídon!

 

Az utolsó szó jogán


Bár kialudnám magam, e rohadt világból,

S kialudna a fény, mi bennem világol!

Mondd, milyen arányt teremtett az Isten?

Mennyi gonosz kell, hogy egy jó szülessen?


Mennyi ártatlan kell az Úr oltárára?

Mennyi kisgyermeket küldünk még halálba?

Mennyi áldozatra kárhoztatott a gyenge?

Mért akarjuk hinni, hogy így jutnak a mennybe?


Mért tömi a világ néhány mágnás zsebét?

Mért veszi el a pénz az emberek eszét?

Miért van lelkünk, ha nem lázad folyton?

Soha ne engedd, hogy ártatlan vér folyjon!


Soha ne engedd, hogy gyermeket bántsanak!

Soha ne engedd, hogy gyengének lássanak!

Soha ne engedd, hogy a hazug győzzön!

De engedd a lassúnak, hogy néha megelőzzön!


Engedd, hogy kinek nincs, a tiédből egyen!

Engedd, hogy kinek sok, terhéből rád tegyen!

Engedd, hogy ki fázik, tüzedhez ülhessen!

S akkor lesz esély, hogy jobb világ szülessen.

 

Akkor tán lesz esély, hogy a jó újraszülessen.

 

Felemelkedés

 

Nézem mosolyba dermedt arccal az ablakon át,

A párkányon burrogó szerelmes gerlepárt.

Ha mozdulok – tudom – oda a pillanat,

Mintha bomba robban szivárványhíd alatt.

 

Agyamban szoborrá lassul minden képpont,

Homályba szürkül az elhalványult égbolt.

Álommá csendesül, mely agykérgembe ég,

Mint egymásba örvénylő szürreális kép.

 

S ekkor mintha keserű íz vegyül anyatejbe,

Vagy ölelkezés közben súlytanának fejbe,

Mennydörgés zúdul a galamb édenkertre,

S riadtan rebben szét a két szerelmes gerle.

 

Tovaröppen a pár, s az elmúlt pillanat,

De méhében már cseppnyi, új élet fakad.

Pöttömnyi magocska, szép jövő záloga,

Egy fejlett evolúció trónvárományosa…

 

Szomszéd kertben suhanc, parittyával játszik,

Egy galamb repül arra, éppen ráhibázik.

Hirtelen jött, mintha meg sem történt volna,

Apró tetem zuhan a télről maradt hóba.

 

A kockát elvetni, csupán egy mozdulat,

Ám lehet, hogy másnak halálos fordulat.

Senkit sem érdekel a kismadár halála,

Pedig ne hidd, hogy ő ezért jött világra!

 

Menedék helyett

 

Az én hazámban csak a halál arat.

Szeretteim fekszenek a hűlt romok alatt.

A halál elől futok, ne üldözzetek!

Nem tettem rosszat, ne gyűlöljetek!

Csak menni szeretnék, hagyjatok!

Csak enni szeretnék, adjatok!

 

Csak nyugalmat szeretnék végre!

Nem füstfelhőn át nézni az égre.

Nem romok közt, rettegve, seblázban,

De boldogan élni egy kis házban.

 

Ember vagyok, nem holmi csőcselék.

Én is szeretem a szép komolyzenét.

Én is büszke vagyok az őseinkre.

Fájdalommal gondolok a hőseinkre.

Könnyes szemmel révedek a múltba,

És reménnyel telve lépek egy új útra.

 

Vannak szép, és szomorú emlékeim,

S az emlékezésekbe kopott kellékeim.

Elmém legmélyébe rejtett kínzó érzéseim,

Válasz nélkül maradt súlyos kérdéseim.

 

És vannak jó, és rossz álmaim.

Magamba fojtott bosszúvágyaim.

És emlékszem, ahogy rám nevet egy lány,

Tán boldogan élnénk a föld napos oldalán.

És emlékszem gyermekem kitárt karjára,

És apám gyilkosának villanó kardjára….

 

Még szeretnék – mint te – vidáman nevetni.

Nyaranta a parkban galambot etetni.

Otthoni ízeket érezni a számban,

Boldogan élni a saját hazámban.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.